Csőstül jön...

A Négy páncélosban mondta valamelyik, hogy "ha megvágod az ujjad, fáj az egész karod". 

Kezdődött a múltkori zaklatással... Máig nem tudtam visszaállni paraszimpatikára.
Aztán... A nappali negyven fok + esti égi háború kombó sem tett jót a szervezetemnek. Indulás előtt fellőttem egy Flectort, ami általában szokott működni ezekre a meteopátiás fájásaimra, de most csak küszködött, mint disznó a jégen. 
Úton voltam a melóba, amikor megállt a lejátszás...  Egy idegen szám hívott. Az egyik kedves kolléga "aggódott, mert tegnap nem látott". Egy idősebb, intrika-fétises nőről van szó, aki néhány éve az apámmal való kapcsolatomra volt nagyon ráizgulva (amihez amúgy marhára semmi köze), amikor mondtam neki, hogy "nem kefélek az apámmal, ha arra gondolsz", hirtelen úgy megsértődött, hogy azóta kb. most állt velem szóba először. 
Még  szép, hogy nem látott tegnap... Ő még benn sincs a telepen, én meg már nem vagyok benn, mert már rég hét határon túl vagyok, csinálom a dolgomat. 
Amúgy mi a franc ez a nagy aggodalom, meg velem foglalkozás már megint? 

Nem akartam nekimenni... Illetve de, neki akartam menni, ordítva elküldeni az anyjába, orrba verni, fölrúgni... 
A tököm kivan már... Nem elég, hogy a két rongyéletű rám van szállva, még a nénje is kavarja a kényszerképzetes sz@rkását... Mer' hogy ő nem látott... Aztán hol érdekel az engem, hogy ő mit lát, meg mit nem? Megint az van, mint az apám-témánál, összerakott valami gusztustalanságot a perverz fejében, aztán úgy sápítozott a telefonba, mintha a Godzilla rabolt volna el... Miközben nemhogy a Godzilla, de más sincs a háttérben. Még az sincs, aminek a hátterében lennie kéne bárminek is. Semmiféle "eltűnés", vagy ehhez hasonló nem volt. 
Valós dolgokkal támadni nem tud, mert idegen, nem ismer eléggé, úgyhogy csinálja ezt a kényszerképzetes cirkuszt. 
...Amikor van elég gondom enélkül is...

De nem mentem neki, nem akartam még több balhét...
Próbáltam finoman utalni rá, hogy talán nem kéne egy kívül-belül rottyon lévő embert a mentális szakadékba rugdosni, de nem esett le neki...   
Gondolom, a negyven fok, az neki is negyven fok, ő is ugyanúgy szenved tőle, mint mindenki más.
És a meló, az neki is meló, ő is elfárad. Akkor miért száll rá arra, aki a nagy belével, a szétment lábával, meg a magas vérnyomásával még jobban elfárad?   

Miért nem lehet az embert békén hagyni?
Mi a francért kell telefonba visítozni, amikor az én tempómmal kb. két percre vagyok a teleptől? És mi a francért kell úgy visítozni abba a k*rva telefonba, mintha minimum az ufók raboltak volna el?
Miért kell ennyire rám gerjedni? 

Amikor idekerült, próbált normálisnak mutatkozni...
Épp közös melónk volt, dumáltunk is. Amikor "olyan téma volt" (=megvádolt azzal, hogy csorgatom a nyálat állandó jelleggel valami fiúkra az utcán), elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Szocfóbia, emberiszony, aszexualitás... Ő bőszen bólogatott is rá, aztán pár hónap múlva elkezdett családi khmmm... játszadozásokra célozgatni. 
Most is ugyanezt csinálta... Ugyan semmi probléma, meg eltűnés nem volt, simán tettem a dolgom, mint általában, ő mégis valami Godzillától, King Kongtól, emberrabló ufóktól, vagy a tököm tudja, mitől rettegve nyivákolt a telefonba. Én meg győztem csodálkozni, mint a biciklis postás.
Olyan dolgok épülnek fel a beteges fejében, amik köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. 

Ez nem feltétlenül hátrány... Skizofrénként kicseszett jó absztrakt festő lehetne, vagy írhatna... 
Én azóta akarok bizarro-t írni, mióta találkoztam az "A*schwitzi seggmanók" történetével. :-D Viszont az a probléma, hogy túl földhözragadt vagyok, nem tudok eléggé elszállós, abszurd stílusban írni. 
A kolléga bezzeg kapott skizofréniát! Mégsem tudja jól használni...